update

by Marti

Okos leány 2.0 – megy az élet meg nem is,  dolgozok is meg nem is, normális vagyok meg nem is. Mindig történik valami, miközben mindig minden változatlan.

Elfelejtettem, hol hagytam abba érdektelen életem fonalának publikálását, feltételezem, olyan egy-két hónapja, amikor még javában folyt a vicc a munkahelyemről meg a bor az ereimben.

Folyó hó elsején a szakács – immáron sokadjára is – közölte, hogy befejezte a szarakodást póllal, kapott egy jó ajánlatot valami újonnan nyíló étteremtől. Szálloda, belvárosban, havaj-hálidéj. Menjek vele nyugodtan, keresnek felszolgáló személyzetet is. Emlékszünk, ugye, szállodás múltamra – nem feltétlenül fűlik az ilyesmihez a fogam. Emellett pedig a szakács annyiszor kiabált már farkast, hogy ezúttal már komolyan se tudtam venni azt, hogy itthagyná az éttermet.

Aztán pár nap múlva felhív este, hogy az új főnök(!) érdeklődik, mikor tudnék kezdeni.

Másnap offos lévén megtárgyaltuk az új főnökkel a megtárgyalnivalókat, majd délután küldtem egy sms-t pólnak meg álinak, hogy következő naptól nem leszek elérhető, nyugodtan kitörölhetnek a gyökér rotájukról. Próbáltak hívni párszor, de aznap valószínűleg több leszarom tablettát vettem be, mint az ajánlott adag, ezért arra sem méltattam őket, hogy élőszóban is megerősítsem a hírt. Gondolom, álmukban sem sejtették, hogy majd pont a márti ilyen galádul fogja magát és lelép se szó-se beszéd. Pont úgy, ahogy ők rugdalták ki az embereket folyamatosan az elmúlt hónapok során.

Azért a cash-in-hand foglalkoztatásnak is megvannak a maga előnyei: szívfájdalom nélkül felmondhatsz sms-ben.

Sokért nem adnám, ha láthattam volna pól és áli arcát, amikor két nappal később konstatálták, hogy a szakács is eltűnt, mint szürke szamár a ködben, Hannával együtt, majd rá egy napra Dzsézön is közölte, hogy felfordulhatnak.

Us four, we are a big, happy family, we just moved house, together.

Így, ahogy vagyunk, azóta egy másik étteremben dolgozunk mindannyian. Jajj, elfelejtettem mondani, főpincérkisasszony lettem, és mostmár kis blézerkében feszítek naphosszat, jelezvén személyem fontosságát (nem). Kezdő étterem egy szállodában, mint már említettem, de ezek az emberek legalább tudják, mi fán terem a dájning biznisz, nem ez az első éttermük. Cég különáll a hoteltől, csak bérlik a helyiségeket és a konyhát. Fizetés havonta (fákk), heti két szabadnap (fákk). A hotel tele magyarokkal (DP fákk).

A bányában dolgoznak tehát az alábbi törpék:
– Dzsézön Máj Láv, akit ismerünk a courtyardból, ugyebár.
– Egy szlovák leányzó, Alena, aki feltűnően csinos jelenség, már-már a bombázó kategóriából, egyetlen hibája, hogy olyan savanyú az ábrázata, mint aki citromba harapott. Ilyen tízpontos testbe azért rakhatna egy csöpp jókedéjt. Valahányszor ránézek, öngyilkos szándékom támad.
– Nikola, a főnök. Nő, de csak suttyomban. Tipikus leszbikus megjelenése van: bakancs, farmer, öv, kockás ing, zakó, rövid haj, zéró smink. Asszem, mégis hetero, egyszer említette a pasiját. Nem tűnik vérengző fenevadnak, de ne kiabáljuk el.
– Zserom és Dín, a nem hetero házaspár. Executive producerek, övék a lovetta. Lávli-dzsávli párocska, piszi-puszi, cuki-muki, apjafasza stílusban. Ide sorolnám még Anzselit, a szintém nem egészen heteronak látszó harmadik francia pasit, aki nem tudom, milyen kapcsolatban áll az előbbiekkel.
– A konyhában pedig hát itt van Níl, a szakács, zsebében a tizenkilenc éves hölgyversenyzővel, Hannával, továbbá  Rémi, a francia sous chef. Vele eddig nem sok információt váltottam, nyelvi platformjaink nem lévén kompatibilisek. Fiatalka, pont jó lesz Hannának… ;) Továbbá a magyar kitchen porterek, akiknek se szeri, se száma; ennyi nevet képtelen vagyok megjegyezni.

Egyelőre nem sok dolgunk van most, hogy már mindent kitakarítottunk, háromszor. Egy új étteremnek idő kell, hogy ismertté váljon. Addig is eltengünk-lengünk napi öt-hat órát munkát imitálva. A bár részleg nyilván hamarabb fog bevételt hozni, de én azt sem bánom, ha italokkal vagyok körülvéve ételek helyett (főleg).

Advertisements