anniversary

by Marti

A napokban volt három éve, hogy kivándoroltam Angliába. Akkor a fene se gondolta, hogy így fog alakulni. Kábé fél éves akciónak indult, nyelvtanulási és relaxálási célzattal. Nyelvtanulás és folytatólagos relaxálás kipipálva.

Gyorsvonat indul a harmadik vágányról Brightonba, az alábbi megállók érintésével: Bébiszitterkedés, Szobalánykodás, Ágyneművasalás, Pohármosogatás, Sörcsapolás, Pincérkedés. A vonat belföldi forgalomban nem vehető igénybe, külföldi forgalomban helyjegy váltása kötelező. A vonat csak másodosztályú kocsikkal közlekedik.

Biztosan hülyén hangzik ez, de a pincérkedést még szeretem is. Mariettácska mondta, hogy mennyire szeretne ő is egy ilyen munkát: elteng-leng egész nap, csacsog az emberekkel, zéró felelősség és még keres is vele. Ez a munka nem emészti fel az ember lányának minden ép gondolatát, nem kell belevonódni úgy, mint a fehérgalléros melókba. Mariettácska összefoglalta a dolog lényegét, na.

Az elmúlt három évben rengeteget tanultam, és a felhalmozás alatt álló információ mennyisége továbbra is exponenciálisan növekszik. Az első, említésre érdemes dolog az angol nyelv, amiben ugyan sosem fogok olyan otthonosan mozogni, mint a magyarban, de már nem kell felirat a filmekhez, nem okoz gondot egy telefonos beszélgetés, megértem a szlenget és egyéb gecis tájszólásokat, tudok folyamatosan és szemrebbenés nélkül káromkodni, sőt, már az esik nehezemre, ha olyasvalakivel kényszerülök beszélgetni, aki épp csak töri az angolt. Ééés… a tetovált lányt is angolul olvastam és alig tudtam letenni, és már a második kötetnél tartok! Továbbá, a vendégek folyton megdicsérik az angolomat, majd folyton megkérdezik, svéd vagyok-e. Hahh, álmomban. Biztos a szőke hajam teszi, bár ezt tagadják és igyekeznek a (svéd?) akcentusomra és hanglejtésemre kenni a dolgot.

Az angol nyelv mellett rámömlött a brit kultúra is, ha ugyan ez nem túl erős kifejezés rá. Tudom például, hogy udvariatlannak lenni a legnagyobb faragatlanság ebben az országban: nem attól vagy bunkó, hogy elküldesz másokat a picsába, hanem attól, hogy nem teszed hozzá: please. Fuck off, please. A “Keep calm and carry on” az angol hidegvér vezérelve: rezzenéstelen arccal ajánlott tűrni mindent, mintha mi sem történt volna. Meg persze a hétköznapok kellékei: leányanyák, babakocsik, multikulti, fish&chips és fokhagymás vaj, madzag-villanykapcsoló, vodka-kóla, köszönés a buszsofőrnek, taxizás, önkiszolgáló pénztárak a boltokban, fogyasztói társadalom, fos nyár, ostobaság és tedd-ki-hadd-hűljön mentalitás.

A recepciós srác szerint tisztára úgy öltözök, mint az angol lányok. Ezt azért kikérem magamnak, nem nézhetek ki olyan szarul.

Aztán tanultam egy csomó mindent magamról, a világról és e kettő viszonyáról is. Kezdek kialakulni, így majd’ harmincéves koromra. Elég jó találati pontossággal meg tudom jósolni a jövőbeli cselekedeteimet, továbbá magyarázni a múltbélieket. Amondó vagyok, mindenre van magyarázat. A világban szétszórt bölcseletekből összeválogattam egy csokorravalót axiómának, afféle életviteli irányelvnek, ilyeneket, mint “élni és élni hagyni”, “ami nem megy, nem kell erőltetni”, meg hogy “a tervek csak arra valók, hogy megváltozzanak”. Satöbbi. Idestova békében élek magammal, kívánok mindenkinek hasonló jókat.

Valahogy össze kellene vegyíteni a britséget és a magyarságot, hogy jó legyen. Külön-külön egyik se nyerő. Itt nem vagyok otthon, de jól érzem magam, otthon otthon vagyok, de nem jó. Itt nincsenek olyan kötődéseim, mint odahaza – ugyanakkor ez nagymértékben idő- és távolságfüggő tényezők halmaza. Ahogy telik az idő, egyre kevesebb olyan dolog/személy marad, amit/akit konstans módon és változatlan intenzitással hordozok magammal.


Eléggé el-szentimentalizálódtam, pedig nem nyavajogni akartam itt. Három év tehát.

Csomó költözködés, csomó új arc, új ismeret, új hely. Most úgy vagyok, hogy sodródok az árral. Ha esetleg akadna kérdés, íme a válaszok:

    Nincsenek terveim.
    Egyelőre nem gondolkodom hazaköltözésen.
    Jól érzem magam.
    Megvan még a diákhitelem, szépen növöget.
    Nincs pasim. Csajom se.
    Nekem jó a pincérkedés is.
    De igen, hiányoznak az otthoniak.
    Nem tudom, mikor megyek haza legközelebb.

Advertisements