Leszedált ország?

by Marti

Néha az az érzésem támad, hogy az egész ország testületileg le van szedálva. A britek új értelmet adnak a birkatürelemnek: társadalmi jellemvonás ez errefelé.

A buszsofőr megvárja, amíg mindenki leül, és csak azután indul el, nehogy a hatalmas G-erő ledöntse a lábukról az utasokat.

A teszkós (é. akármilyenes) pénztáros addig nem kezdi el vonalkódozni a következő vásárló cuccait a szalagról, amíg az előző szépen el nem pakolt mindent az utolsó darabig.

A dolgok rendes folyásában előforduló bárminemű fennakadás esetén a birkatürelmű társadalom egyedei várakozó álláspontba helyezkednek, esetleg csevegésbe kezdenek egymással (főleg az idősebbek) és halálnyugalommal várják ki, amíg jön valaki (illetékes szerv?) és helyrebillenti a valóságot.

Az őshonos egyedeknek eszükbe se jut kikerülni a gyök kettővel masírozó nyugdíjasokat ill. hegynyi méretű babakocsival közlekedő fiatalasszonyokat. Topognak mögöttük rendületlenül.

A bolti eladó / postás / recepciós / egyéb ügyintéző telefonon avagy élőszóban folytatott, egyértelműen magánjellegű beszélgetését a legnagyobb modortalanság lenne önös érdekből félbeszakítani azzal a bújtatott felszólítással, hogy haladjon már dolgára az ügyünket intézni. A szupernyugodt angol illedelmesen kivárja a sorát, elvégre a dolgoknak megvan a maguk inherens prioritása, és hát a mi ügyünk a kiszolgáló hölgy mondandójához képest a sor végén kullog (persze türelmesen).

A sorbanállás éppúgy része az életnek, mint mondjuk az emésztés. A sorbanállás jó, a sorbanállás szép. Sorbanállás közben fel lehet hívni a már majdnem elfeledett ismerősöket, lehet újságot / könyvet / akármit olvasni, fészbúkolni okostelefonon, tisztába tenni a gyereket, sminket igazítani, borotválkozni, megebédelni, pulóvert kötni.

És eddig csak a várakozásról esett szó, de!:

Ha valaki elkésik/hibázik/rossz fát tesz a tűzre, kap egy ejnye-bejnyét. Ha valaki másodszor elkésik/hibázik/stb., kap egy második ejnye-bejnyét. Ha valaki kétszázadjára is eljátsza ugyanazt, kap egy kétszázadik ejnye-bejnyét.

Ha az új alkalmazottról kiderül (ha egyáltalán feltűnik valakinek…), hogy született gyengeelméjű, fogyatékos, idióta, agyilag zokni és a munka elvégzésére a legcsekélyebb mértékben sem alkalmas, eszünkbe nem jut kirúgni és valaki alkalmasat a helyére állítani. Helyette újabb, felzárkóztató tréninget eszközölünk számára, támogatjuk mindenben és együttesen szorítunk érte.

Ha egy szolgáltató nem nyújtja az elvárt színvonalat, nem kezdik ütni lapáttal, és nem rugdossák, amíg csak mozog. A békés fogyasztó max. keres egy másikat, a gyenge szolgáltató pedig éli tovább világát.

Ebben a karavánban a leglasabb teve diktálja a tempót, nem pedig a legerősebb.

Próbálok idomulni az angolokhoz: lassulás, elhülyülés. Néha sikerül a kitörni készülő idegrohamot egy szerény kis bazmeggé redukálni, de be kell látnom, a kelet-európai mentalitás nehezen tolerálja a türelemnek ezt a fajta magasfokát. A mi kultúránkban a józan ész azt mondja, hogy ez baromság, ez a termelékenység és a hatékonyság útjában álló gát, ami elviselhetetlen; részt venni a türelemjátékban pedig bűn, és vesszen, aki cinkos benne.  Türelmesnek lenni – az én szememmel – egyet jelent azzal, hogy rábólintunk: nem kell a lehető legjobbnak lenni, nem kell a lehető legtöbbet megtenni, a lehető legeffektívebb megoldás nem élvez feltétlen elsőbbséget.

Abban a kultúrkörben, amelyben én nevelkedtem, nem csupán a rendelkezésre álló erőforrások vannak maximálisan kihasználva, de az erőforrásokat is alakítják: ha a  karaván tempóján javít, akkor sorsára hagyják a leglassabb tevét. Vagy egyenesen le is lövik. Látjuk hogy van ebben egy kis laza csavar, ez a gondolkodós megoldás, ez a feltételezés, hogy ha x, akkor y, de ha x +/-, akkor y< . Így aztán folyamatosan versenyhelyzet van. Ez mozgatja nálunk az életet: nem akarunk mi lenni a leglassabb teve, ezért folyton a fejlődésre törekszünk. Okosabbnak, szebbnek, jobbnak, gyorsabbnak és pontosabbnak kell lennünk a többieknél. Ha nem így van, keresztet vethetünk magunkra, mert a társadalom nem tolerálja a lassú tevéket.

A brit karaván igen. Ez a társadalom is maximálisan kihasználja ugyan az erőforrásokat, de nem szelektál. A hatékonyabb tevék mennek elöl, ők jelölik ki az utat, de a hátul kullogók diktálják a tempót. Visszafordítva ezt a mindennapokra: itt is szépségideál Heidi Klum és vágyálom tárgya Garry Kasparov agya, de ha csúnya és ostoba vagy, sem lesz kevesebb lehetőséged a nagyszínpadon, mint nekik. Márpedig ha a kevésbé jók/gyorsak/hatékonyak nincsenek diszkvalifikálva – vagyis amíg a társadalom türelemmel viseltetik irántuk, addig burjánzik a hülyeség, a lassúság és a vajmi kevéssé hatékonyság.

Itt a szépséget nem lehet pénzre váltani, de az időt sem. Ráérősnek, tutyimutyinak, időpocsékolónak lenni nem gáz. A ráérős és a többi ehhez hasonló, számunkra negatív jelentést hordozó jelző itt nem játszik. Itt amúgy sem gáz semmi sem, mert nincs olyan legitim nézőpont, ahonnan nézve gáz lenne.

A tevekaravánban sok az idegen teve (külföldiek), olyanok, akik számára nem elegendő az erőforrások kiaknázása, de a lehető legjobb erőforrások elérésére is törekednek. Ezért ezek a szegény tevék értelemszerűen azt tartják a britekről, hogy fogyatékos banda, míg a helyiek úgy vélik, hogy az import tevék érthetetlen módon ideálokat kergetnek, pénz- és sikerhajhászok, türelmetlenek, kegyetlenek és felsőbbrendűnek tekintik magukat.

Azért mégiscsak működik a metódus, ha már majdnem négyszáz forintba fáj egy font.

*

leszedált ország tapsolgat a szarnak
boldogan élnek, amíg csak meg nem halnak

Advertisements